Azt mondják az ember, mint élőlény a legmegrázóbb, legnehezebb dolgokat is képes elviselni. Vajon melyik az a pont, ami túl van minden emberi tűrőképesség határán? Vannak olyan emberek, akik sportot űznek a tűrőképesség határának átlépéséből. Vagy önmaguk határait próbálják a végtelenségig feszíteni, vagy pedig a környezetükben élő embereket használják fel e célra. A lényeg, hogy ez által magukat nagynak, erősnek és határtalannak érezzék, miközben másokat lealacsonyítanak a viselkedésük által. Erőt merítenek mások félelméből, és létjogosultságot csak az előidézett fájdalom, szorongás és lealacsonyodás útján nyernek. Mindenki ismer a közvetlen környezetében ilyen embereket. Túlélőösztönük csak e formában létezik, hiszen belül a kicsinyesség, a félelem, és az önbizalom hiány hordozói. Folyamatos megerősítésre szorulnak, a nagyságukat a másik félelme által érzékelik. Nem tudom melyik út a könnyebb. Hiszen kívülről szemlélve ezek az emberek abszolút túlélők, nagyok, erősek, hatalmasok, szinte az égig érnek, és hatalmuk van, félelmet keltenek. Ha a színfalak mögé nézünk, akkor nem látunk semmit sem, vagy csak egy öklömnyi félelmet, melyet a félelemkeltés burka zár be, és nem tudom, tényleg nem tudom, mi lenne a jobb, félelemkeltő öklömnyi félelemnek lenni, vagy inkább a félelmet igazán felvállaló, de a megoldásra nyitott emberként élni. 

Ahhoz, hogy érvényesüljünk, győztesnek kell lennünk, és sajnos, ezek az emberek, akik mindent és mindenkit letipornak, és erőszak által érvényesülnek, nos, ők fognak győzni. Pillanatnyi örömmámor ez csak nekik, hiszen a következő adandó alaklommal ismét másokra fognak támaszkodni, megoldó képességük, szorgalmuk, ügyességük csak a másik munkája által válik láthatóvá, de túlélik ezt is, végeláthatatlan időkig képesek így eltengődni és így érvényesülni a másik ember munkája által. Lassan, az érzelmek útján jön felénk ez a fajta hozzáállás, észre sem vesszük, mikor vállunk áldozattá, hiszen a személy, aki rajtunk keresztül fog érvényesülni bármilyen téren, legyen az munka, vagy épp a saját családtagunk, először érzelmeinkre próbál hatni, és azt kihasználva fogja elérni célját. Kihasználja mindazt, amik vagyunk, és mindazt, amit érző emberként nyújtani tudunk számára. Érzelmeinkből táplálkozik, felhasználja valónkat, kihasználja minden rezzenésünk. Céltudatos. Elbukni csak velünk együtt fog, de mindig kecsegtet némi látszatszeretettel, ami életben tartja a kapcsolatot, az egyént. Vagyunk olyan érzékenyek, hogy elhisszük mindazt, amit mond, és mindazt, amivel ámít bennünket. Az igazság azonban nem ez. Vagy nem csak ez. Ha végre egyszer feleszmélnénk, akkor nem válnánk mások áldozatává, de nekünk is könnyebb elhinni a hazug érzelmeket, mint szembesülni a realitással. 

Érzelmileg függünk ettől az embertől, nem anyagilag, hanem a puszta érzelmek terén, úgy érezzük, csak általa tudunk érvényesülni, vagyis ezt hiteti el velünk, és mi hiszünk neki. Elhisszük a hazug érzelmeket, a szavakat, és a tetteket, mindazt, amiről azt hiszi, értünk teszi, holott csak önző vágyai vannak. Önmagának él, általunk. Semmivé lenne, ha nem lenne olyan ember, aki táptalajt adna létének. Mivel alapjában véve egy gyáva emberről van szó, csak egyszer kellene fellázadnunk ellene. Az ilyen embernek nem lehet ellentmondani, hiszen minden ellenmondást támadásnak vél, és a végén mi kerülünk ki negatív figuraként és meghunyászkodott vesztesként a történetből. Azt kellene eldönteni, megéri-e nekünk ez az egész, mindig valaki másnak az alárendelt szolgái akarunk-e leni, vagy pedig saját utat keresünk, saját érzelmekkel és szabad gondolatokkal. Az ember nem élheti le szorongásokkal telve az életét, és ebben a fajta emberi kapcsolatban mássá nem válhatunk. Ha a mellettünk élő ember, vagy munkatárs, barát, ismerős nem tekint minket egyenrangú félnek, hanem csak felhasznál, mint egy tárgyat, akkor már nem beszélhetünk kapcsolatról. Attól kezdve, hogy alárendelnek minket akaratuknak, és a mindennapok folyamán meg kell birkóznunk mások kicsinyességével, mely a szemükben az igazi nagyság, csak mind félénkebbek és elveszettebbek leszünk. Egyszer úgy fogunk felébredni, hogy elegünk van az érzelmi, lelki terrorból, melyet minden nap átélünk, és akkor hirtelen fogunk váltani, de sajnos akkor is mi leszünk a vesztes felek, hiszen a környezet szemében ő maga lesz az áldozat. Áldozat lesz, mert áldozat akar lenni, és mindig fog találni másik embert, aki létjogosultságot ad keservének, örömének vagy bánatának. 

Ne engedjük meg azt, hogy áldozattá váljunk. biztosan akad más út is, nem csak ez. Mindig lesznek olyan emberek, akik így élnek és csak így tudnak élni. És mindig lesznek olyan emberek is, akik akarva, akaratlanul áldozataivá válnak másol szeszélyének. Megismerhetőek ezek az emberek. Sosem néznek őszintén az ember szemében, mindig érzünk valami kimondhatatlan feszültséget a közelükben, egy eltitkolt, de semmitmondó érzelmet, egy hazug pillantást. Megtalálhatjuk ezeket, ha mélyen magunkba nézünk, és felismerjük végre azt, hogy más is van az áldozat szerepkörén kívül, és másképp is lehet élni, mint egy másik ember szolgájaként. Az őszinte mondatokra szemlesütve reagálnak, eleinte kézzel-lábbal hadakoznak, kiállnak délibábszerű igazuk mellett, elmondanak minket mindenféle hazug, gonosz, embertelen és szívtelen lénynek, de csak a saját gyengeségük és gyávaságuk szólal meg. Könyörögni fognak és rimánkodni, látványosan látszólag megalázzák magukat előttünk, kérik, hogy tiporjuk őket lábbal a földbe, hogy rugdossuk őket össze inkább, de ekkor sem kell hinni nekik. Mindez csak azért van, mert egyedül sosem lennének életképesek, sosem lennének gondolataik és érzelmeik. Az ember szabad, mondják, bár sok embernek a szabadság csak látszólagos és mondvacsinált. Meg kell tennünk az első lépést. Ha megtettük, akkor már a második és az azt követő már könnyebben fog menni. Tanulni kell a szabadságot. 


(Publikált: 2009. április)
 

Be kell vallanom, félek. Olyan hirtelenséggel változott a tegnap mává, hogy megrettentem. Még fel sem eszméltem a rettenetből, már az a gondolat járt a fejemben, hogy az idő, melyben élek hihetetlen gyorsasággal szalad a végeláthatatlan jövő felé, és vele együtt én is. Megszeppenek a gondolattól, hogy mindaz, ami volt, egyszer semmivé lesz, és mindaz, ami megtörténhetett volna már sosem fog realizálódni. Valamikor, egyszer majd nem lesznek számomra többé napok és éjjelek, pillanatok, emlékek, riasztó álmok és szép délutánok. Minden hiábavalóvá és törékennyé válik majd, és az életem már csak egy történet lesz, ha megérdemlem azt, hogy történetté váljak. Sosem féltem a jelentől és a jövőtől, inkább a múlttól, és mindig sajnálkoztam tévedésimen, rossz döntésimen és még rosszabb gondolataimon.

Talán a gondolatok rettenete az, ami leginkább megrémít. Legtöbbször nem fényes és tiszta gondolatok ezek, hanem, mintegy borzongtató jövőképpé váló félelem, ami már szinte a múltból a jelenbe majd a jövőbe is kiterjeszti árnyképeit. Nem szeretem ezeket a gondolatokat. Velük együtt az érzést sem, hiszen általa válok félénkké, szorongóvá és esendővé. Ez okozza tévedéseim és hiúságom, ez által válok egy olyan emberré, akit nem szeretek. Furcsa kívülről szemlélni önmagunkat. Ha visszagondolok eddigi életemre, akkor mindig volt bennem egy nagy adag félelem, és leginkább önmagamtól féltem. Féltem a reakcióimtól, a tetteimtől, a gondolataimtól és a mondataimtól. Sosem tudtam előre, hogy amit teszek, gondolok az helyes-e vagy sem, és sosem volt bennem annyi bátorság, hogy felülbíráljam magam, inkább csak ok nélkül rettegtem. Nem tudom mi az, ami az embert emberré teszi, és mitől lesz valaki jó ember vagy rossz mások szemében vagy a sajátjában. Nem tudom, mit kell ahhoz tenni, hogy elérjük a boldogságot, azt a boldogságot, melyre áhítozunk, és nem tudom, mit kell tennem azért, hogy olyan emberré váljak, aki egy helyes utat jár be. Tulajdonképpen azt sem tudom melyik a helyes út, és hogy én vajon azon járok-e. Valahogy ezen még sosem gondolkodtam el. Azt hiszem nekem nincs is megtervezett utam, sem pedig célom, inkább csak sodródok, és nem tudom, mit fogok tenni holnap vagy holnapután, tulajdonképpen már arra sem emlékszem, mit tettem tegnap.

A legmerészebb vállalkozás az, ha kívülről szemléljük magunkat, és reálisan látjuk tetteinket, gondolatainkat, és el tudjuk fogadni a rossz döntésinket is. Mindaz vagyok, amit cselekedtem. Tetteim által fogok realizálódni a világban és magamban, mások ezek szerint fognak megítélni engem. Ha egy álomvilágban létezünk csupán, melynek semmi köze a realitáshoz akkor önámításban élünk. Nem teremthetünk álomvilágot, hiszen a mindenki által ismert világ részei vagyunk, és ha ezen belül alkotjuk meg fiktív világunkat, akkor nem csak magunkat zárjuk el a világtól, hanem a világot is kirekesztjük az életünkből. Ez eleve szabályokon alapuló világban egy álomvilág szabályainak működési stabilitása egyenlő a nullával. Nem létezhet két párhuzamos világ, mikor mindannyian az egy teremtett világ részei vagyunk. Ebben az egy világban kell megtalálnunk magunkat és elhelyezkedni benne, itt kell otthont találni és élni, álmodni és meghalni. Nem az számít milyen a világ körülötted, hanem az, hogy te milyen vagy a világban. Az számít csak hány ember szeret, és te kiket szeretsz. Hiszen mindannyian azért létezünk, hogy szerethessünk és szeressenek bennünket. Nem azért amit tettünk, hanem azért, akik vagyunk. Egy másik embert szeretni pusztán a létezése miatt nagy dolog, de még nagyobb bátorság kell ahhoz, hogy önmagunkat szeressük. Elfogadni magunkat a jó és rossz oldalunkkal együtt a legnehezebb dolog a világon. 

Bajban ismerjük meg azokat, akik szeretnek miket. Tapasztaltam, hogy baj esetén nagyon kevés barátom van. Tulajdonképpen akkor jöttem rá, hogy ki az, aki szeret engem, és bizony, nagyon kevés embert láttam magam körül. És, hogy én kiket szeretek igazán? Valószínűleg pont annyi embert, ahány engem szeret. Az igazi szeretet a viszonzott szeretet, és nem az, amit annak hiszünk. Álmodozhatunk arról, hogy milyenek lehetnénk, de szerencsére csak azok vagyunk, akik vagyunk. Sem többek, sem kevesebbek. Megpróbálhatunk megfelelni mindenféle képzelt vagy valós dolognak. Egy eszmének, gondolatnak, életstílusnak, vagy egy másik embernek, de hol az a határ, ameddig elmehetünk, és kik azok, akik elbírálnak majd minket? Talán többek nálunk? Jobbak? Szemfülesebbek? Nem hiszem. Megpróbálhatunk mindenféle megfelelési kényszert magunkra erőltetni, de a lényegünket, mely a szívünkben lakozik, nem tudjuk megváltoztatni. A saját lelkiismerete elől senki sem futhat el. Hiába mondják, hogy így vagy úgy kell jól cselekedni, gondolni és érezni, ha az a saját lelkiismeretemnek nem felel meg, akkor csak kényszerzubbonyként fogom magamon hordani más emberek világszemléletét. Miért feleljek meg másoknak, amikor nem szeretem magam? Először is magamnak kell megfelelnem, az által, hogy elsősorban elfogadom mindazt, aki vagyok, és felvállalom minden tettem és gondolatom. ha nem szeretem magam, akkor miért és hogyan várhatom el másoktól, hogy szeressenek engem és elfogadjanak engem? Semmi jogom sincs ahhoz, hogy követeljem, vagy kicsikarjam másokból a szeretetet, az önsajnálat pedig inkább csak taszítja az embereket, mintsem vonzza. Az önsajnálatra nem lehet építkezni, általa szemlélve a világ keserű és szemlélője egoista. Hiába próbálunk azok lenni, akik, csak lenni szeretnénk, ha nem fogadjuk azt, akik vagyunk. talán nagy dolgokra születtünk, vagy csak igen kicsinyekre. De ki dönti el mi a nagy dolog, és mi a kicsi? Mi ér többet vagy kevesebbet? Mondhatnak az emberek ezt vagy azt, ítélkezhetnek és megítélhetnek, a lényegen nem fog változtatni. Ha szeretem magam, akkor szeretem a világot is körülöttem, és ez a legfontosabb dolog. Semmi más nem számít, csak az, hogy a hely, ahol megtaláltam magam, olyan otthonná váljon, ahol az egyetlen irányadó tényező a szeretet. 

(Publikált: 2009.05.05.)


 

Megtalálni önmagunkat. Azzá lenni, amik vagyunk, és amivé válni szeretnénk. Embernek, önmagunknak lenni annyi, mint megvalósítani egy lehetőséget. Ahhoz, hogy megláthassuk a lehetőséget és élni tudjunk vele, felül kell emelkednünk mindazon, amik vagyunk. Önmagunk meghazudtolása egy fel nem ismert, vagy felismert és elszalasztott lehetőség. Mindaz, ami jobbá vagy szebbé teheti életünket, lelkünket megadatott, csak meg kell tanulni látni, érezni és hallani. Pallérozni kell érzékszerveinket. Figyelni, szüntelenül figyelni a lehetőségre.

Saját gondolatainkkal, érzelmeinkkel a legnehezebb szembenézni. Gondolkodásunk ösztöneinken alapul és lelkiismeretünk lesz a szabályozórendszer. Hiszen bármily dolgot cselekszünk, látunk, vagy érzünk, lelkiismeretünk hangja figyelmeztetni fog. Erősen szubjektív dolog ez, hiszen lehet, hogy az, ami számunkra elfogadható, az egy másik ember szemszögéből nézve gusztustalan, undort keltő, megvetendő. Fordítva ez ugyanígy működik. Mégis van egy közös tudat, egy egyedi, megismételhetetlen, ösztönvilágunkon alapuló szellemiség és közösség, mely megóv minket a túlzott kilengésektől és retorzióktól.

Nem értjük egymást. Mintha nem egyazon nyelvet beszélnénk. Elbeszélünk egymás mellett. Nem akarjuk, vagy nem tudjuk észrevenni egymás mondanivalóját. Leegyszerűsítjük mondatainkat és az egyszerű mondatok csapdájában nem léteznek gondolatok, amelyek a másikról szólnak és önmagunkat írják körül. Nem beszélünk, hanem elbeszélünk. Nem merünk őszinték lenni, mert félünk attól, hogy nevetségessé válunk, pedig ha magunkból indulunk ki, akkor a másiknak is ugyanilyen gondolatai, érzelmei lehetnek, mint nekünk. Nagy és ékesszóló eszmékbe rejtjük félelmeink, a csak később jövünk rá, hogy nem az eszmék által, hanem a másik által létezünk. A másik által, aki mi magunk vagyunk, hiszen van egy pont, ahol már nem beszélhetünk te-ről és én-ről, sőt egy harmadik személyről sem. Van egy pont az életünkben, melyben mi leszünk a harmadik, a közös, megoszthatatlan mi. Ezt kell meglátni és megszeretni olyannak, amilyen.

Egyszerűség. Legyen gondolatom egyszerű, átlátható és mély. A felesleges mondatok és hirtelen kijelentések korszakát éljük. Előbb cselekszünk, mintsem gondolkodnánk. Úgy érezzük, megtehetjük, és gondolkodás nélkül átgázolhatunk mindenkin. Ugyanezt, ha velünk teszik meg, jogtalannak érezzük a dolgot. Miért is? Vice versa már nem működhet a dolog? Miért gondoljuk, hogy mindenhatóak vagyunk, és a létünk feljogosít minket a bírálatra és a mások felülbírálására? Társadalmunk összefont, szoros hálórendszerében, mint megannyi kerék vagyunk csak csupán. Nem felsőbbrendűek, nem különbek. Egyforma esélyekkel indulunk, de egymást taszítjuk le vagy emeljük fel az elképzelt emberiség elképzelt trónjára. A leegyszerűsített formák és kapcsolatok talán sokkal inkább hasznunkra lennének. Azonban ezeket elvetjük egyszerűségük miatt.

Már a kezdetektől fogva determináljuk magunkat. Az „én nem vagyok képes erre”, vagy „a nekem ez nem megy” kifejezésformák eleve meghatározzák helyzetünket, gondolatvilágunkat és a szerepkörünket. A kifejezések negatív, destruktív mivolta meghatároz minket. A hozzáállásunk a dolgokhoz eleve negatív. Ha mindez igaz, akkor mit is várhatunk el a világtól és önmagunktól? Ha saját magunkat nem tudjuk behatárolni és meghatározni, ha eleve nem tudjuk megtalálni a helyünket a világban és önmagunkban, akkor mástól hogyan várhatjuk el mindezt? A világban létezés és a világgal létezés nem ugyanaz, mint ahogyan más a veled vagy az általad létezés fogalma is. Mindenki eldöntheti, hogy egy akar lenni a sok közül, vagy pedig egy akar lenni az állandóval, a megfoghatatlannal, az egyszerivel és egyszerűvel és ez által lesz egy és megismételhetetlen.

Nem kell minden nap nagy dolgot alkotni. Sőt, törekedni sem kell rá. Hiszen ezek maguktól megtörténnek. A görcsös hozzákészülés és alkotási kényszer helyett inkább figyelnénk egymásra és önmagunkra. Nem a szerint mérjük milyenek és kik vagyunk, hogy mennyire tudunk szeretni és önfeláldozóak lenni, hanem aszerint, hogy mit csinálunk. Habár az embert tettei határozzák meg, mégsem ezekből táplálkozik emberi mivoltunk, hanem érzelmeinkből. Jó- illetve rosszkedvünk az határozza meg, mennyire vagyunk szeretve és mennyire tudunk szeretni. Csak a társadalom felé hangoztatjuk tetteink igazát, védjük meg elveinket, eszméinket. A szoba magányában azonban mindannyian szeretetre vágyunk, és ilyenkor eltörpülnek a nagy és igaz eszmék, amikor magányosak vagyunk. Nem tartjuk ezeket a dolgokat fontosnak, mert valahogy gyengének és esendőnek látszanánk a társadalomban, ha kiderülne mindez rólunk. Azonban önmaga előtt az ember csak egy szeretetre vágyó lény, aki maga is szeretni vágyik.

Már tudom azt, hogy vannak dolgok, amelyekért nem érdemes küzdeni. A megbecsülésért, szeretetért, felesleges. Ezek a dolgok jönnek maguktól. A szerint fognak elsősorban az emberek megbecsülni és szeretni minket, mennyire tudjuk őket megbecsülni és szeretni. Akiknek viszont nem az a fontos, azok nem is szeretnek minket igazán, csupán érdekkapcsolatként létezünk életükben. Érdekkapcsolatok pedig azok a kapcsolatok melyek kölcsönös kihasználáson és lenézésen alapulnak. Szorosan mellette áll eme kifejezés mellett a függőség is. Azonban ez a függőség nem a szereteten vagy a megbecsülésen alapszik. Mindenki maga dönti el, mely kapcsolatok fontosak a számára és a szerint próbálja kialakítani életét. Boldogságot azonban csak a szeretet által nyerhetünk.


(Publikált: 2008. szeptember)